bikes

Még a legutolsó devecseri túrám alatt sikerült megszereznem őt, valami Altus szettes Giant mellől, a kettőt egészen olcsón. A Giant viszonylag gyorsan elment, de ő pihent egy darabig nálam, vagy talán fél évig is. A váz ugyan jó volt, a Specialized és a Tange felirat is sokat sejtetett, viszont a rajta lévő szett elég rendesen rohadt már. Amúgy valaha a középkategória közepe lehetett, Suntour váltással, Sakae hajtókarral és Dia Compe fékekkel. A Joytech-Araya kerekeknek szintén mennie kellett, pedig az Araya, mint márka szimpatikus számomra. Majd beépülnek ők is valahova. Viszont nagyjából mindent megvett a rozsda a kerekeken és a vázon kívül. Karácsonykor, mikor nekikezdtem már úgy indult a játék, hogy a nyeregcső gyorszárának fogantyúja egyszerűen letört, ennek fényében kész csoda, hogy ilyen állapotban megmaradt a váz. Sajnos a szétszedésről nem nagyon van fénykép, pedig az alatt a fél nap alatt, míg a bontással szenvedtem, igazán lehetett volna időm megörökíteni a csodálatos folyamatot. Szenvedtem vele, de végülis sikerült mindent leszedni. Utána jött a tanakodás, hogy mit lehet vele kezdeni, szettem különösebben nem volt, de szerencsére még áru igen, úgyhogy hagyott nekem egy kis időt a sors. Nézegettem a szokásos piactereken, inkább kevés, mint sok sikerrel, hiszen, ha nem magának épít az ember, akkor bizonyos, racionalitásra vonatkozó kereteket be kell tartani. Itt szerencsére annyira nem voltak megszorítások, de mostanában elég nehéz régi, de működőképes alkatrészeket találni. Amit pedig csinálni akartam, ahhoz mindenképpen ez kellett. Az általam roppant módon kedvelt Deore LX-XT vonalat lőttem be most is, mint általában annyiszor, szerintem továbbra is ez a leginkább használható szett. A keresgélés elindult, viszont mindenhol arcátlan ajánlatokkal lehetett találkozni, sajnos viszonlag ritka, hogy úgy jöjjenek ezek szembe, hogy egy ilyen projekt számára is az elfogadható árkategóriába essenek. Aztán sikerült találni, ráadásul rögtön mindent. A megrendelés megtörtént és eljött a várakozás ideje. Emellett a Nakita elment, szóval hirtelen elég sürgetővé vált minden. Szerencsére épségben megérkezett az egész cucc, én pedig föl tudtam menni értük érdre. Elég viccesen néztem ki a hazaúton a vállamon átvetett vázzal, viszont sikerült baleset nélkül visszaérni pestre. Aztán pedig össze is rakni, melynek egy részét itt lehet megtekinteni, illetve Facebook-on, ahol még irtózatos mennyiségű kép található, bár sajnos olyan minőségűek, amilyenek, a telefonom fényképezőrésze egyszerűen nem méltó ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű biciklit meg tudjon örökíteni.

Az alábbi cikk már lassan két éves, akkor volt májusban némi tél, ami lehet, hogy az idei évre is jellemző lesz. Elsősorban mérsékelten hideg időhöz ad tanácsokat, de mivel az átlagos városi biciklis ritkán keresi kenyerét futárkodással, ezért nem is megy annyit, hogy túl kéne komplikálni a ruházkodást. Egyedül a térdre érdemes kiemelten figyelni, szétvágott polársállal, vagy valami egyéb térdvédőel, mert még a leggazdagabb grammániásnak is sokba kerül a titánból készül protézis. Két nap biciklivel. Ennyit sikerült közlekednem a csodálatos májusi télben ahhoz, hogy dögrovás kerülgessen. Persze kellett nekem nem nézni az időjárásjelentést és egy szál pulóverben elindulni otthonról. Többek között ennek is volt köszönhető a viszonylag hosszú kihagyás a blog életében, mely remélhetőleg már elmúlt. De térjünk is vissza az alaptémához, vagyis a megfelelő ruházathoz. A kerékpáros legnagyobb ellensége a szél. Sokan úgy gondolják, hogy a hideg, de igazából az csak járulékos baj. Az elsődleges probléma mindig a fújdogáló, illetve néha orkenerejűvé növő légmozgás. Mindig jelen van, főleg nagyobb sebességnél. Ha meg ellenünk dolgozik, akkor még rosszabb. De mit lehet tenni ellene? Elsősorban minden kiálló alkatrészt burkolni: a kézre kesztyű, a nyakba sál, ha mínuszba megy az idő, akkor pedig arcmaszk és szemüveg. Így le lehet fedni a test legfőbb hőpárologtató pontjait, ezzel pedig ugrásszerűen megnő a melegérzet. Ezen ruhadarabok már viszonylag olcsón hozzáférhetőek technikai anyagból, a kesztyűnél érdemes a softshell-jellegűeket előnyben részesíteni egy bizonyos hőmérsékletig, ezt általában meg lehet találni a csomagoláson. Fontos belekalkulálni a vásárlásba, hogy a menetszél drasztikusan csökkenti a hőérzetet, így egy mínusz öt fokig jó kesztyű általában olyan nulla fokig kényelmes. A sál szintén fontos, főleg férfiembereknél, ahol egy nyakig behúzott cippzár elég jól be tud akadni a borostába. Elsősorban tömítő szerepet lát el, érdemes inkább természetes anyagból készültet választani, mely ugyan annyira nem vezeti jól a nedvességet, de nem is felmosórongynak kell használni. Emellett a sapka szintén jó találmány, főleg, ha még haj is kell tíz év múlva. Itt egy bizonyos hőhatárig szabadfoglalkozás van, utána érdemes motocross-os arcvédőt (vagy TEK-eset, más néven balaklavát) húzni, mely fedi a füleket és a képet. Végső soron pedig a felsőruházat, melynek hiánya jelenlegi állapotom okozza: itt jó, ha sikerül beszerezni valami könnyebb szél -és esőruhát, ami mindig a táskában van, így gond esetén azonnal előrántható. Ősszel és tavasszal softshell elég célszerű, mivel amellett, hogy állja az elemeket, még valamennyire lélegzik is. Ha pedig már meleg van, akkor valami egyszerűbb, membrános, vékony ruhaneműt érdemes tartani magunknál. A biciklis lét egyik legfontosabb eleme az öltözködés, még nyáron is. Nagyon fontos, hogy olyan ruhaneműt hordjunk, amiben lehet mozogni és megfelelő védelmet nyújt. Emellett, mint ahogy a forgalomban, az időjárásban is két lépéssel érdemes előre gondolkodni és akkor nem érhet baj. Ellenkező esetben viszont jön a nátha és a torokfájás.

Új bicikli vásárlásánál, régi felújításánál sokszor lehet szembesülni azzal, hogy az egyik legfontosabb alkatrész, a hajtókar és a középrész kiválasztásánál szabványok egész tengere fölött rendelkezhetünk. Merevség és súly tekintetében kismillió lehetőség van kiválasztani az optimálisat, ami aztán rá tudja nyomni a bélyegét az egész kerékpárra. Meg persze a végső árra, hiszen párszáz forintostól egészen százhetvenezerig terjed a paletta. Ez az iromány segít eligazodni a rengetegben. Először kezdjük a középcsapágyakkal. Itt két alaplehetőség van, az egyik a hagyományos középcsapágy, a másik pedig az iparis monoblokk. Sima középcsapágyból kétféle tengelyszabvány van (BMX-eket nem venném át, ott van még ezer, de műveltségem enyhén szólva hiányos) az egyik az ékes, itt a hajtókart egy ék rögzíti a tengelyhez, a másik pedig a négyszöges, itt egy csavarral, vagy egy anyával kell ráhúzni a kart a tengelyre. A hagyományos középrész hasonlít a kónuszos kerékagyra, itt is három fő rész van: tengely, golyóskosár, vagy csapágygolyók, illetve kónuszok. A monoblokkal szemben, ahol mindez integrálva van, karbantartás-igényességével tűnik ki, nem árt legalább évente egyszer kipucolni és beállítani a jó működés érdekében. Ezért cserébe viszont lényegesen olcsóbb a javítása, nagyjából száz forintért lehet benne golyóskosarat cserélni. A monoblokk elmegy párezer kilométert és utána kuka, mivel egy integrált rendszer, ezért nem lehet benne cserélni semmit. A mai kerékpárok elenyésző kisebbségét szerelik mostanában hagyományos középcsapágyakkal, elsősorban a legalsó, áruházi kategóriában, ha ilyet látunk, akkor érdemes köpni egyet és odébbmenni. A monoblokkos rendszerek célszerszámot igényelnek a szereléshez, mely nem kifejezetten olcsó, míg a hagyományos középcsapágyat általában szét lehet szedni egy kalapács, egy csavarhúzó és egy állítható fogó segítségével. Van még egy harmadik szabvány is, ez az integrált tengelyes hajtómű, ennél a tengely a jobboldali hajtókar részét képezi, a csapágyak pedig külön csészékben ülnek. A legújabb trend, annyira nincs elterjedve, mivel a középkategóriában, vagy felette játszik, így nem az átlagos vásárló pénztárcájához találták ki. A középcsapágyakat persze nem csak integráltsági fokuk és tengelyszabványuk kapcsán lehet összehasonlítani, hanem még átmérőjük, menetemelkedésük és és a becsavarás iránya szempontjából is. Van 68, 70 és 73 milliméteres szélességű, ebből a 68 a leggyakoribb, átlagos bicikliken leginkább ezzel lehet találkozni. A menetemelkedés és a csészék becsavarásának iránya szempontjából három féle lehetőség van, franciamenetes (tulajdonképpen kihalt, régi francia országútikon található csak), olaszmenetes (ez a régi olasz országútik sajátja), illetve angolmenetes, ami mostanában kváziszabvány országútik terén. A montiknál alapból csak angolmenetes, 68-as, illetve 73-mas középrészek vannak, ott szabványos volt már az első pillanatokban. Angol menetnél a hajtásoldali csésze balmenetes, míg olasznál jobb. A hajtással ellenkező oldali minden esetben jobbmenetes. Régi oútiknál indul be igazán a káosz a szabványok terén, itt van angol, olasz és francia is. A francia igazából olyan, mintha nem lenne, így azzal, ha valaki régi Peugeot biciklit vásárol, tulajdonképpen jegyet vált a pokolba. Ha egyszer azon tönkremegy a középcsapágy, akkor rendes szívás van, ugyanis nem nagyon lehet olyan monót kapni, ami belemegy. Az olaszoknál általában olasz menet van (mily érdekes), ami szerencsére kapható mindenféle szabványból, viszont olasz négyszögtengelyesnél vigyázni kell, mert kétféle szabvány is van, az ISO, vagyis az európai négyszögkúp (Csepel, Miche, Thun és Campagnolo), illetve a japán JIS (Shimano, Ritchey és tulajdonképpen minden nem európai márka). Ezeknél a szabványoknál eltér a tengely végének méretezése, így tönkreteheti a hajtókar belsejét, mely ezután lötyögni fog és a kukában végzi. Ezzel nagyjából sikerült is végigmenni a középcsapágyak misztikus birodalmán. Van persze egy alapelv, amit ha sikerül betartani, akkor kevesebb gond lesz: nem veszünk régi francia biciklit. Persze a Peugeot felirat jól mutat, viszont ha nincs a középcsapágyhoz alkatrész, akkor szívás. Ha valami régi olasz, akkor valószínűleg olaszmenetes lesz a csapágyazása, ha a hajtókar is valami európai márka, akkor pedig olasz szabványú lesz a tengelyrögzítés is. A Csepelboltban lehet olasz kúpos (ISO) monoblokkot beszerezni, amúgy elég ritka madarak. Vásárlás előtt pedig érdemes tájékozódni, sokat tud segíteni.